A 1279-es Budai Zsinat eltiltotta a szerzeteseket a vadászat és a madarászat gyakorlásától. Ez ugyan elsősorban a szerzetesek lelki üdvét volt hivatott védeni, de közvetetten az állatfajok óvását is szolgálta.

Zsigmond király 1426-ban az erdők kíméletes használatára kötelezett.

II. Károly 1729-edik évi dekrétuma általános vadászati tilalmat határozott meg az állatok szaporodási idejében.

Az 1780-as években II. József elrendelte a Pesti Egyetem Orvosi Karán az állatgyógyászat tanítását.

Az 1870-80-as években születtek meg hazánk első, az állatok védelméhez kapcsolódó, modernnek tekinthető törvényei (állategészségügyi, erdő, vadászati), melyek már megfelelő keretet adtak a további részletszabályok kialakításához.

A Belügyminiszter 1872-ben elrendelte, hogy a „medvetánczoltatók már a határról visszautasitandók”.

Az 1876. évi cselédtörvény szerint „felmondás nélkül is jogositva van a gazda rögtön elbocsátani a cselédet ha a gondozására bizott lábas jószágot, figyelmeztetés daczára, rosszul ápolja, vagy épen kinozza”.

A kihágásokról szóló magyar büntető törvénykönyv (1879) büntetőjogi szintre emelt bizonyos állatvédelmi előírásokat: „A ki nyilvánosan, botrányt okozó módon állatot kínoz, vagy durván bántalmaz, úgyszintén, ki az állatkínzás ellen kiadott rendeletet vagy szabályrendeletet megszegi: nyolcz napig terjedhető elzárással és száz forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. (…) Egy hónapig terjedhető elzárással és kétszáz forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő az, a kinek birtokában vagy felügyelete alatt veszélyes vadállat, vagy olyan kutya vagy más olyan állat van, melyről tudja, hogy az ember éltére vagy testi épségére nézve veszélyes tulajdonsággal bir s mind a mellett a veszély megelőzésére vagy megakadályozására szükséges elővigyázati és oltalmi intézkedéseket nem alkalmazza”.

A főváros 1882-es szabályrendeletében részletesen szabályozta a városi ebtartást: „Minden gazdának kötelességévé tétetik kutyájára a legszigorubban felügyelni, a kutyáik által okozott károkért ők lévén felelősek. Minden tulajdonos köteles ebének elegendő s megfelelő minőségü eledeléről s itatásáról, valamint arról is gondoskodni, hogy az ebek fekvőhelyökön hideg s nagy hőség ellen kellően védve legyenek. (…) A kutyák kinzása és ingerlése a legszigorubban tiltatik”.

A Belügyminiszter 1886-ban úgy rendelkezett a beteg állatokról, hogy „nagyobb mérvü sántaságban szenvedő lovaknak fuvarozásra való használása állatkinzást képez”, majd 1889-ben akképpen kívánta elejét venni a denevérekkel kapcsolatos hiedelmeknek köszönhető visszásságoknak, hogy rendeletben kimondta: „élő szárnyas egereknek ajtóra való kifeszitése (…) kihágást (állatkínzást) képez”.

A Földmivelésügyi miniszter a „közvágóhidak és husvizsgálat tárgyában”, 1890-ben kiadott rendelete az állatok humánus leölését szorgalmazta: „A vágás mindenkor gyorsan és akként történjék, hogy az állat legkevésbé kinoztassék. A vágatási biztos köteles arra ügyelni, hogy mészárosok és hentesek az állattal durván ne bánjanak”. 1892-ben az állatok szállítására is jogszabályt alkotott: „Libák, pulykák s nagyobb szárnyas állatok összekötött lábakkal egyáltalában nem szállithatók s azok házalás esetében csakis hónalj alatt vihetők. Halakat keresztül füzve szállítani, vinni vagy tartani tilos”, amit 6 évvel később ekképpen egészített ki: „egy vasúti kocsiba csak annyi állat rakható be, amennyinek berakása mellett a lefekhetésre elegendő tér marad, vagyis amely berakás mellett az állatok a kocsiban valamennyien lefekhetnek”.

A magyar államvasutak igazgatósága is indokoltnak látta előírni az állatok nyári szállításának feltételeit (1893): „Sertések, különösen ha nagyobb távolságra vitetnek, rendesen csak itatókészülékkel ellátott emeletes kocsikban szállitandók”.

A pásztorélet sem maradt szabályozatlanul, a rájuk vonatkozó 1894-es szabályrendelet szerint: „Tilos bottal, kővel és más ilyen tárggyal a marhát megdobálni, egyáltalában bármi módon bántalmazni”.

Sokáig tartotta magát az a tévhit, hogy a kocsivonásra befogott ló jobban teljesít, ha vak, ezért a kocsisok gyakran attól sem riadtak vissza, hogy elvegyék ép állataik szeme világát. A főváros bérkocsi-iparra vonatkozó, 1896. évi szabályrendelete ezért kimondta, hogy „nem szabad bérkocsiba befogni olyan lovat (…) melynek szeme kifolyt, undoritó, még akkor sem, ha másik szeme ép”.

Jól jelzi a felvilágosult gondolkodást, hogy az agrárminiszter 1901-ben elrendelte, hogy az állatorvosok minden lehetőséget ragadjanak meg az állatvédelem eszméjének terjesztésére: „A m. kir. állatorvosok, kik hivatali állásuknál fogva a legközvetlenebb érintkezésben állanak az állattartó közönséggel, első sorban vannak hivatva közreműködni az Orsz. Állatvédő-Egyesületnek azon nemes czéljának megvalósitására, hogy a hasznos házi állatokkal, nevezetesen az igavonókkal való kiméletes bánásmódot lehetőleg előmozditsa és terjessze s ezen humánus feladatának a közönség minden rétegében minél kiterjedtebb megvalósulást és minél több hivet szerezzen: ugyanazért az összes m. kir. állatorvosok: 1. Ugy hivatalos működésük közben, mint azon kívül, valahányszor annak szükségét látják és arra alkalmuk van, igyekezzenek az állatvédelem eszméit terjeszteni s az állatokkal való durva és kinzó bánásmódot jóakaratu figyelmeztetéssel csökkenteni, vagy hatósági intézkedések igénybevételével megakadályozni. 2. Ott, ahol ezt hivatali állásuk természete megengedi s ahol annak indokolt szükségét látják, hozzák javaslatba a törvényhatóságoknak, különösen pedig a nagyobb városoknak az állatokkal való kiméletes bánásmódot védő szabályrendelet alkotását. Az Orsz. Állatvédő-Egyesületnek az állatvédelem körében hozzájuk intézett megkereséseit lehetőleg vegyék figyelembe, az állatvédelem körében felmerült figyelemreméltóbb jelenségeket pedig ugyanennek alkalom-adtán juttassák tudomására”.